#2. fejezet

- Érdekes. Régen még volt egy kis eszed, és nem voltál bűnöző. - néztem rá lekezelően. Tudtam, hogy nem fog örülni annak, hogy bűnözőnek hívom. Azzal is tisztában voltam, hogy egyenesen rosszul fog neki esni, de perpillanat nem sok mindent tudok tenni, miután le vagyok kötözve kénytelen leszek szavakkal harcba szállni. Nem fog bántani. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne rá képes, ha másban nem is, de ebben az egy dologban képes vagyok benne bízni, miszerint képtelen lenne fizikailag bántani. Lelkileg? Az már más kérdés...
6 évvel ezelőtt ismertem meg, akkor még csak 17 éves voltam, ő pedig 18. Gyerekszerelemnek indult, az elején csak barátok voltunk, majd összejöttünk, és 2 évig együtt voltunk. A szakításunknak immáron 3 éve. Életem első szerelme. A lábam is beleremegett, ha megláttam. Ám a  dolgok az idő múlásával egyre kezdtek eldurvulni...
A múltunk közel azonos volt. A jövőnk? Az már kevésbé... Egy közös ügyet kaptunk, ekkor ismertem meg, minden klappolt. Sikereink egyre nőttek. Ugyan különböző volt a cégünk, de egy ügy érdekében dolgoztunk. A munkahelyünk tabu téma volt. Semmit nem mondhattam el neki róla, így ez soha nem is volt téma közöttünk, de sem én, sem pedig Harry nem várta el tőlem, hogy kitálaljak a cégről. Így van az, hogy még ő sem tud semmit Alex cégéről. 3 éve viszont elég durván váltunk el egymástól, a Harryhez való vonzalmam átváltott gyűlöletbe. Azóta nem hallottam róla.
Szóval tényleg ideáig süllyedt. Komolyan képes volt átállni a másik oldalra, és bűnöző lett belőle...
- Hogy is szerethettem beléd anno? - kérdezte lenézően.
- Legalább nem vagyok egyedül ennek a kérdésnek a nehézkes megválaszolásával. - forgattam meg szemeimet.
- Mázlista vagyok. És tudod miért? Mert ismerem minden gyenge pontodat. - húzta féloldalas mosolyra száját. - Nem lesz nehéz szóra bírni téged. 
- Úgysem bántanál. - hajoltam közelebb hozzá, már amennyire tudtam, hogy arcába mondhassam az előttem guggoló srácnak.
- Honnan veszed?
- Képtelen lennél rá. - fordítottam el fejemet oldalra.
- Csak figyelj kicsi lány. - mondta ingerülten, majd kezeit a levegőbe emelte. Becsuktam szemeimet, fogaim összeszorítottam, majd amennyire tudtam hátrahajtottam fejemet a széken. Nem teheti meg. Képtelen lenne rá. Csak egy óriási csattanást hallottam, és éreztem, amint arcom bal oldalán eszméletlen bizsergő, csípő érzés kezd eluralkodni. 
- Au! - kiáltottam fel, majd kezemre hajtottam fejemet, mivel karom nem tudtam felemelni a rajta lévő kötél miatt. Nem mertem ránézni Harryre. Nem nyitottam ki szemeimet, képtelen lettem volna ránézni. Megtette. Képes volt rá. Egy könnycsepp gördült le arcomon. Nem tudnám megmondani, hogy a fájdalom, miatt, vagy jobban fájt volna, hogy pont ő képes volt bántani. Féltem Harrytől. Ezt is sikerült elérnie. Az emberek változnak, az emlékek nem... Hihetetlen, hogy mennyire más emlékek fűznek hozzá, mégis képes volt erre. Lassacskán felemeltem fejemet, hogy ránézhessek. Igaz, a könnyek miatt szemeimmel, csak homályosan láttam magas alakját, de tudtam, hogy ezen a tettén még ő is meglepődött. Láttam a szemeit, melyek nem a szokásos zöld színben világítottak, sokkal sötétebbek, és zavarodottabbak voltak. 
- Lol. - guggolt le elém, és arcomon végigsimított tenyérnyoma helyén. Fejét lehajtotta, majd halkan kimondta: - Annyira sajnálom.
- Gyűlöllek Harry! - sziszegtem fogaim között, majd szemeibe néztem. - Rühellem minden tetted, rühellem a perceket, melyeket eltöltöttem veled, és rühellem azt, hogy újra látnom kell téged! - üvöltöttem neki, miközben könnyeim még mindig folytak az arcomon.
- Sajnálom, de nem tehetek mást. - mondta megbánóan.
- Gondolom. - forgattam meg szemeimet.
- Lol ez más. Nem tudod, hogy mi történt velem az elmúlt időben. 
- Ó dehogynem. Címeres barom lettél!
- Kérlek! - mondta rekedtes hangján.
- Mivel tudnék megszabadulni tőled? - kérdeztem gúnyosan.
- Ha elmondasz mindent.
- Nyilván... - forgattam szemeimet.
- Ha ennyit forgatod a szemeidet, a végén szemtengelyferdülést kapsz. - mosolygott halványan.
- Szerinted most ehhez a megszólalásodhoz teljesen megfelelő a hangulat?
- Hm. Megpróbáltam. - mosolygott fanyarul.
- Hogy kerültél ide?
- Hova? - tettette az értetlent.
- Tudod te azt.
- Vagy nem.
- Mi lett veled Harry? - kérdeztem halkan, miközben éppen feltápászkodott guggolásából. Csak álltam pillantását. Nem válaszolt. Nem mondott semmit. - Önszántadból? - kérdeztem ismét szemeit fürkészve, melyek az előbbi színükhöz képest halványabb árnyalatot vettek fel.
- Most ez... Nem alkalmas. - nyögte ki, majd hátat fordított, és kisétált a szobából. Most éreztem annak az idejét, hogy a combomra rögzített kis chip gombját megnyomjam, mellyel Alexéket riaszthatom a helyükön. Még soha nem hívtam én őket, mindig képes voltam innen eltűnni. Lelkileg, és fizikailag is minden egyes alkalommal el tudtam szökni, ám most képtelen voltam. Nem történhet meg... Miért? Miért pont ő?
Nagyon remélem, hogy Alexék mihamarabb ideérnek, és kitalálnak valamit, mert én innen minél előbb el akarok tűnni. Ez a maffia eddig egy vicc volt. Konkrétan játszottam velük, azt sem tudták, hogy hogyan kezelhetnének egy ilyen fajta helyzetet. Hirtelen pedig rájönnek, hogy ha felbérelnek valakit, akkor majd az megoldja helyettük? De miért pont Harryt? Tudnák, hogy mi egy ideig együtt voltunk?
Oké. Teljesen esélytelen vagyok. Csak várjak amíg megjönnek Alexék, vagy mégis mi a francot tegyek?
Harry más. Nem hiszem, hogy képes lenne ezeket a dolgokat önszántából tenni. Sok mindent el tudtam, és el is tudok képzelni róla, de az, hogy még véletlenül is bántson, soha nem gondoltam volna. Mégis képes volt rá. Egy ember képes lenne ennyire megváltozni? Az egykori barátom. Életem első szerelme, az akit soha nem fogok elfelejteni, mégis megtette. Ekkor nyílt az ajtó, és belépett Harry.
- Indulunk. - mondta határozottan, majd elkezdte kicsomózni a köteleket.
- Mi? - förmedtem rá. Hova a francba mehetnénk innen?
- Csak maradj csöndben! - mondta, majd elkezdett maga után húzni, de még a szobában úgy döntött, hogy inkább magához bilincsel.
- Te megőrültél? - néztem rá kérdőn, utalva a bilincsre.
- Azt hiszem így kisebb az esélye, hogy elszöknél.
- Ennél jobb ötleted nem volt?
- Csak maradj csöndben, és gyere! - utasított, majd elindultunk a parkoló felé. Megállt ezüst autója előtt, majd kinyitotta a csomagtartót, és vigyorogva rám nézett.
- Most szívatsz? - kérdeztem lenézően, amolyan "ugye ezt te sem gondoltad komolyan" nézéssel.
- Tágas, nem kell hallgatnom a folyamatos dumálásod, és azt hallgatok amit akarok. - vigyorgott rám, amolyan jól kinevetlek mosollyal, melynek következményeképp előjöttek jól látható gödröcskéi.
- Esélytelen...
- Akkor viszont segítek. - ezzel felemelt, bal karját hátam alá tette, míg jobbal térdhajlatomnál fogott, és így tett be az autója csomagtartójába. Szabadulni akartam, de nem sok esélyem volt, így inkább egy mérges fújtatás után abbahagytam a próbálkozást, és hagytam, hogy a bilincset karjáról a kocsi csomagtartójának belsejében lévő kampóra akassza.
- Utazz jól drágám! - mondta vigyorogva, majd rám csukta a csomagtartót. Ez teljesen megőrült???