#6. fejezet

Sziasztok! Nem szoktam ilyenkor írni, de most megteszem. Úgy voltam vele, hogy be fogom fejezni ezt a blogot, mert ugyan imádom, de kitartásom és időm annál kevesebb van arra, hogy írhassam, gondoltam majd szólok nektek, amint véglegesen eldöntöttem. De ma megláttam, hogy mennyien bíztattok, és támogattok, így nekem sem kellett több, azonnal megírtam az új részt:) Ebből látszódik, mekkora jelentősége van annak, hogy írtok, és ezt nagyon köszönöm. Újult erővel és visszaszokott rendszerességgel igyekszem folytatni:) Nagyon szépen köszönöm nektek. Remélem tetszeni fog az új, jó olvasást:)
Puszi: Detti

Őszintén szólva semmire nem gondoltam, mintha csak bámultam volna magam elé, mégis gondolataim tudták, hogy most mi is történik. Tudtam. Tisztában voltam vele. A lángokban lévő épület volt az életem. Furcsa ezt mondani, de ők voltak a családom. Alex volt életem legfontosabb embere, aki felnevelt, tanított, és még ha nem is legális munkával, de megélhetést biztosított. Megélhetést? Ez vicc. Tulajdonképpen degeszre kerestem magam. És most mim maradt? Semmim. Mit sem ér a pénz. Csak szánalmas, szeretetet nem nyújtó tárgy. Jelentéktelen, ha már csak ez marad. És nekem most ennyi maradt. 
Sok emberi végzetet láttam már. Rengeteg ember utolsó másodperceinek voltam szemtanúja. Rezzenéstelen arccal képes voltam végignézni, ahogy az élet mindennemű jele eltávozik testükből. Ám ez teljesen más.  Nem bírtam nézni, képtelen voltam az elpusztuló helyet bámulni. Zokogva fordultam Harryhez, aki döbbenten nézett. Utáltam. Kétségkívül meg tudtam volna ölni abban a pillanatban.

Rühelltem a jelenlétét, minden porcikáját, az összes mozdulatát. Ám legjobban azt az embert, akivé lett, az összes kiejtett szavával együtt. Minden amit mondott, gúnyos hangként söpört át a gondolataimon. Képtelen voltam tovább itt maradni, és még kevésbé tudtam Harryt jelenlétét elviselni. Zokogva pattantam fel a fűből, melyre a göndör azonnal reagált, és ő is felegyenesedett. Némán állt előttem, miközben könnyektől eláztatott duzzadó arcomat fürkészte. Utoljára végigmértem, és az iránta érzett gyűlöletem és szánalmam jelentését hordozó fintorral fordultam el tőle, és ahogyan csak tudtam elsiettem. Tisztában voltam vele, hogy követni akar, és erről meg is bizonyosodtam, mikor visszapillantottam. Akkor pillanatra megtorpant, göndör fürtjeit összekócolta az erős szél, tanácstalanul végigmért, és azt hiszem sikeresen a tudtára adtam nézésemmel a bennem kavargó érzelmeket, és azt is, hogy meg ne próbáljon utánam jönni. Még egy ideig nézett immáron mélyzöld szemeivel, majd megszakítottam a szemkontaktust, és igyekeztem minél hamarabb elmenni a helyről. Csak el akartam tűnni, talán láthatatlanná válni a világ számára. Mindennél jobban vágytam a magányra, hogy hosszabb ideig gondolataimba merülhessek. Ezt a magányt pedig egyedül a házamban tapasztalhattam meg.

***

Pár nappal később még mindig magamba roskadva elmélkedtem, és teljes tanácstalansággal néztem az elkövetkező időre. Reggeli közben rápillantottam a még mindig lenémított telefonom kijelzőjére, ami újabb nem fogadott hívásokat jelzett, és mint az eddigi összes alkalommal, most is Harrytől jöttek. A szánalmas SMS-eire sem voltam kíváncsi, így unottan zártam le a készüléket. Visszasétáltam a nappaliba, de a szemem megakadt az ajtóra belülről felszerelt üveg postaládán, ugyanis nem volt üres. Kíváncsian léptem az üvegdobozhoz, és vettem ki belőle a kis borítékot, majd könnyedén széttéptem, és a gondosan becsomagolt levelet kezdtem el tanulmányozni.

"Azt hiszem sejted, hogy ki küldte a levelet, így még nyugodtan összegyűrheted, nem  kell elolvasnod. Ismerlek Lol. A szánalmas kifogásaimmal túl sokra nem mennék, de tudom, hogy az őszinteséget tiszteled. Hát őszinte leszek. Eddig azt hittem, hogy kegyes hazugság nem létezik, ám meg kellett róla győződnöm, hogy mégis van. Nem önszántamból kerültem Gutierezék-hez. Igazad volt, magamtól képtelen lettem volna ilyen mélyre süllyedni, de muszáj volt. Rákényszerültem. Minden, amit az elmúlt kis időszakban belőlem láttál, az nem én voltam. Tudom nem hiszed el, de ugyanaz maradtam, akibe beleszerettél. Az utolsó nap, mikor láttalak, nem átverés volt, minden a terv szerint alakult. Nem akartalak bántani, sem átverni, de legfőképp hazudni nem. Mégis meg kellett tennem. Az a bomba így is, úgy is felrobbant volna, nem volt semmi köze ahhoz, hogy te bent tartózkodsz-e vagy sem. Mikor tudomást szereztem róla, hogy mi fog történni, nem hagyhattam, hogy te is bent legyél. Azt nem bírtam volna elviselni. Tisztában voltam vele, hogy egyedül önmagadat nem mentetted volna, viszont tudtam, hogyha abban a tudatban leszel, hogy miattad nem fog robbanni a bomba, és ezzel megmentheted a többieket, velem jössz. Hát velem jöttél, aminek én annak ellenére örülök, hogy most mindennél jobban utálsz. Minden szavam, amit ide írtam, a színtiszta igazság, még ha hihetetlenül is hangzik. Ami Gutierezéket illeti nem lesz több gondom vele, és újra biztonság érzetben élhetek. Mindent, esküszöm mindent őszintén elmondok, ha adsz egy utolsó esélyt és képes vagy végighallgatni. Gyere délután 5-re erre a címre.

Göndöröd xx"
 

 Köpni nyelni nem tudtam, bár az aláíráson önkéntelenül elmosolyodtam, mégis kérdőjelek tömkelege cikázott gondolataimban. És mi van, ha megint hazudik? Vagy ha ezt is csak kitalálta? De miért akarok hinni neki? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések hada merült fel bennem. Csak leültem a kanapéra, és gondolkodtam. Addig ültem ott, hogy ideje volt eldönteni, hogy elmegyek-e. Hát elmegyek. És miért? Fogalmam sincs. Mert nekem már teljesen mindegy, hogy mi fog történni. Csak marnám magam, hogy miért nem mentem el. Felpattantam, elrohantam átöltözni, majd bepattantam a kocsimba, és elhajtottam a megadott címre. Ismertem a környéket, talán túlságosan is. Kiszálltam a kocsiból, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Kellett egy kis idő, mire rávettem magamat, hogy becsöngessek, ám annál kevesebb idő arra, hogy halljam kattan a zár, és nyílik az ajtó. Sötétbarna fürtjeit pillantottam meg először, majd bizonytalan arcvonásaival álltam szemben, ugyanakkor némi boldogságot tükröztek szemei, mely arra utalt, hogy örül annak, hogy végül eljöttem. Ez az apró tényező az, ami miatt most már biztos vagyok abban, hogy jól döntöttem mikor eljöttem. Ez az apró gesztus az, ami őszintének tűnt.

• Gyere be! - törte meg a csendet rekedtes, mély hangjával.
• Köszönöm. - intéztem felé egy halvány mosolyt, melyet viszonzott, csak neki sokkal hihetőbbnek tűnt mint az én műmosolyom. Kibújtam fekete cipőmből, és rendesen elhelyeztem Harry fehér converse mellé.
• Gyere a nappaliba! - adta ki ismételten az utasítást, mire követni kezdtem, és az óriási nappaliban található kanapéra ültem. Harry mellém ült, és egy ideig csak lehajtott fejjel, és összekulcsolt ujjakkal támaszkodott térdein. Leomló fürtjei miatt semmit nem láttam arcából, csak a feszülő karizmait tanulmányoztam, melyeket némiképp fedett egy rövid ujjú, de izmai teljesen kitöltötték, így gondosan végignéztem karjának izmos vonulatait, melytől önkéntelenül is, de kicsit szorongva éreztem magamat.
• Figyelj! - kezdte egy nagyobb nyelés és szemeimbe nézett. Olyan törékenynek éreztem magamat ebben a pillanatban, hogyha hozzámért volna, képes lettem volna elájulni. - Tényleg minden igaz volt, és én nem akartam és…
• Nem ez érdekel. - szakítottam félbe a próbálkozásait, így értetlenül nézett rám.
• Akkor mire vagy kíváncsi? - szedett össze egy értelmes kérdést zavarodottságában.
• Arra, hogy miért hoztál ki. - hajtottam le fejemet, és vártam a választ.
• Héj. - emelte meg az államat, hogy a szemébe nézzek, de bár elkerülhettem volna, mert olyan sebezhető lettem smaragdzöld szemeinek pillantásaitól. - Mert nem akartalak elveszíteni. Egyszer már megtettem, nem bírtam volna még egyszer. - mondta ki rekedtes hangján kínzó lassúsággal. Rezzenéstelen arccal néztem rá, miközben elkezdett arcával felém közeledni, de még mindig egyenesen bámultam előre. Vészesen közel került arcomhoz, és egy puha, őrjítő csókot lehelt a szám sarkába, szinte egy puszit nyomott a szám sarkába, vagy fogalmam sincs, hogy minek is hívjam, de beleborzongtam. - Gyere! - nyújtotta a kezét, és felhúzott a kanapéról.
• Hova? - kérdeztem értetlenül.
• Megmutatom a házat. - vont vállat, majd elindultam utána. Ez a ház hatalmas volt, mégis otthonos. Rengeteg kép volt a folyosókon az anyukájáról, és a húgáról. Tudom, hogy mennyire fontosak neki. Végigmentünk az emeleti folyosón, majd az utolsó ajtónál előre engedett.
• A hálószoba. - fordultam körbe mosolyogva.
• Bizony. - bólogatott vigyorogva.
• Mindig a hálószobában fejezd be az idegenvezetést, hogy a lányt megkaphasd. Ismerem a szabályt. - nevettem karba tett kézzel Harryn.
• Nem tudom miről beszélsz. - nevettet fel ő is.
• Mégis hány lány dőlt be ennek?
• Egy pár. - húzta el a szavakat, majd oldalra döntette fejét, miközben mosolygott, így kémlelve, hogy hogyan fedezem fel a szobáját. Nyilván tudta, hogy meg fog akadni a szemem egy pár képen, így tisztában voltam vele, hogy a reakciómat fürkészi. Az éjjeliszekrényén, és a falon volt rólunk közös kép, még akkorról, mikor együtt voltunk 3 éve. Döbbenten néztem a képeket.
• Ezeket elteszed, ha felhozol más lányokat? - érdeklődtem felhúzott szemöldökkel, miközben a képekre mutattam. Az ő arcán még mindig kint ült az az idióta gödröcskés mosoly, amitől a lányok elájulnak.
• Nem. Általában nem. - lökte el magát a faltól, és mellém sétált.
• És nem gyanús nekik?
• De. Mindig megkérdezik, hogy ki az a képen.
• És hogyan vágod ki magad? - nevettem az ócska csajozós trükkjein.
• Azt mondom, hogy a feleségem, aki elhagyott, de még nem forrt össze a seb a szívemen.
• Hát ez. Nagyon ócska. - röhögtem fel, majd elindultam a cipőmért.
• Héj Lol. Most meg hova sietsz? - jött utánam.
• Mennem kellene. - mondtam határozatlanul.
• Miért nem maradsz itt? Otthon csak egyedül lennél, és unatkoznál. Csináljuk vacsorát, nézzünk meg egy filmet és nevessünk. - mosolygott rám. - Na…- nézett kisfiús könyörgéssel.
• Oké. - mentem bele, mert tudtam, hogy igaza van. - De csak ha bolognait csinálunk. - mosolyogtam, mivel az a kedvencem.
• A legfinomabbat. - mosolygott vissza. Ezután a konyhába vettük az irányt, ahol néhány óra, és komoly koszolás árán elkészítettük a vacsoránkat, de megérte, mert teljesen olyan volt, mint régen, mikor gondtalanul éltük a szerelmes fiatalok életét, csak ma már nem szerelmesekként. A vacsora elfogyasztása, és a közös filmnézés utána eszméltem csak fel, hogy már hajnali 1 óra  van, így a cuccaim után kezdtem kutatni.
• Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy most fogsz hazafurikázni? - nézett rám kérdőn, nyilván tisztában volt vele, hogy rettegek az éjszakai vezetéstől.
• Igazad van. - tettem le a kocsi kulcsot lemondóan.
• Még megvan a kedvenc pólód, és gondolom fehérnemű is van rajtad, esküszöm nem lesek, és semmi rosszat nem csinálok, szóval nyugodtan itt maradhatsz. - mosolygott perverzen.
• Hol a póló? - tettem fel szerényen mosolyogva a kérdést.
• Gyere. - felvezetett a hálószobába, ahol hosszas keresgélés után elővette a szekrényből azt a pólót, amit régen mindig nála hordtam pizsamának. Az ő egyik pólója volt, így biztonságban éreztem benne magamat, és az illata is olyan Harrys volt. - Tessék. - adta a kezembe. - Akkor én most kimegyek, a fürdőszoba ott van, azt hiszem mindent megtalálsz, én addig lent leszek. Szólj ha kell valami. - mosolygott, majd kiment. Letusoltam, majd felvettem a bugyimat, felülre pedig Harry pólóját, és kisétáltam a hálóba. Nem sokkal később kopogtak, és Harry jött be.
• Én addig a lenti fürdőben lefürödtem. - mosolygott, bár kicsit kínosan éreztük magunkat. Legalábbis én biztosan.
• Alhatok itt? - mutattam Harry franciaágyára.
• Persze. - mosolygott, én pedig bepattantam a paplan alá. Mindennek Hazza illata volt, olyan megnyugtató érzés volt. - Izé üm…Baj lenne… - kezdte, de én közbevágtam.
• Nyugodtan aludj itt. - mosolyogtam majd felhúztam a takaró másik felét, jelezve, hogy bújjon be.
• Jó éjt Harry! - köszöntem el.
• Jó éjt Lol. - mosolygott majd elfordultam az oldalamra. Folyamatosan kattogott az agyam, képtelen voltam aludni, de ahogy hallottam Harry is helyezkedett, majd egy bizonytalan mozdulattal átkarolta a derekamat, és mögém feküdt, de éreztem a mozdulataiból, hogy a reakciómtól tart. Megnyugtatásképpen magamhoz húztam  bal kezét, mellyel átkarol, és tenyerét a fejem alá tettem, miközben alkarját öleltem. Egy kisebb szusszanással jelezte, hogy megnyugodott, hogy nem utasítottam el,és mozdulatait sem éreztem már olyan feszültnek. Hihetetlen, hogy a mai napig egy nagy gyerek, akinek rengeteg törődére van szüksége, de azt hiszem, hogy pont emiatt szerethető. Harry karjaiban biztonságban éreztem magam, miközben kifújta a levegőt az csikizte a nyakamat. Tudtam, hogy Harry már elaludt, ekkor én is becsuktam szemeimet, és a göndör "kissrác" karjaiban elnyomott az álom.